A munkásotthon története

A kezdetek

A Csepeli Munkásotthon felépítésének gondolata már 1908-ban megszületett, Marmann Mátyásnak – a Szociáldemokrata Párt csepeli szervezete egyik vezetőjének – indítványára. A cél egy önálló, szervezett helyi kulturális élet megteremtése volt.

A következő közel tizenkét évben fáradhatatlan adakozás és pénzgyűjtés zajlott: a csepeli szakszervezeti csoportok kitartóan dolgoztak saját közösségi otthonuk megteremtéséért.

1911. augusztus 27-én megalakult a Munkásotthon Szövetkezet, amely gyűjtőívet bocsátott ki, és minden testvérszervezetet, valamint a helyi kereskedőket és iparosokat felkérte az adományozásra. A nyomasztó gazdasági viszonyok azonban megnehezítették a szükséges összeg előteremtését, majd 1914-ben kitört az első világháború. A háborús évek ellenére a gyűjtés tovább folytatódott.

A Munkásotthon vezetősége 1915-ben a Weiss Manfréd gyár által létrehozott segélyalaphoz fordult – ehhez a munkások béréből vontak le 2 százalékot –, és ebből 35 ezer koronás támogatást kapott. Ennek köszönhetően megvásárolhatták a Saufner-féle vendéglőt (József utca 22.), amely a Munkásotthon első otthonává vált.

Az épületet 1916. november 12-én avatták fel Csepel községben, az Árpád utca és a József utca sarkán. Ez az épület – és későbbi átalakításai – hamarosan a csepeli munkásság szellemi és kulturális központjává nőtték ki magukat.

Az épületet azonban hamar kinőtték. A Csepeli Munkásotthon Szövetkezet 1916 őszén ismét támogatást kért a Weiss Manfréd segélyezési alapból, és a kapott 50 ezer koronából megvásárolta az otthon közvetlen szomszédságában fekvő, 555 négyszögöles telket Leszkovics Gyula községi főjegyző özvegyétől. Ezt követően bankkölcsönt vettek fel, valamint részvény- és téglajegyeket bocsátottak ki.

1917-ben megindult az új épület kivitelezése Bocsák János pesterzsébeti építőmester irányításával, Diebold Hermann tervei alapján. Az építkezésben számos csepeli dolgozó önkéntes munkával is részt vett.

A Munkásotthon új épülete

A Tanácsköztársaság létrejötte új lendületet adott az építkezésnek. Weisz Manfréd az ország munkásságának javára saját vagyonából 6 millió koronát ajánlott fel, amelyből a nemzeti tanács közvetítésével a csepeli munkásság 1 millió koronát kapott. Ez a váratlanul nagy összeg arra ösztönözte a Munkásotthon vezetőségét, hogy Diebold Hermann építészt egy nagyobb, díszesebb és praktikusabb épület terveinek elkészítésére kérje fel. A Tanácsköztársaság bukása után azonban az építkezés egy időre kényszerűen leállt.

Végül 1920. március 14-én felavatták a Munkásotthon új épületét. Az épületegyüttes két részből állt: a régi, 1900 körül épült földszintes házban kapott helyet az igazgató és a gondnok lakása, az irodák, a söntés és egy nagyobb közösségi terem.

Az új szárnyban egy parkettás, tánc- és bálteremként, valamint filmvetítésekre is alkalmas színházterem épült, kazettákkal díszített vasbeton dongaboltozattal – a szecessziós építészet kiemelkedő alkotásaként. A teremhez előcsarnok, ruhatár, pénztárfülkék, az emeleten erkély, karzat, vetítőház, több kisebb helyiség és egy nyitott terasz kapcsolódott.

A nagy színpad alatt öltözők kaptak helyet, míg a pincében a kazánház, a gépház és a tüzelőanyag-raktár működött. A színházterem szecessziós stílusát Maróti Géza pannói tették teljessé, amelyek a munka és a művészet iránti tiszteletet jelenítették meg. A pannók temperával készültek, hosszában összeillesztett vászonra, dr. Ács Piroska művészettörténész kutatásai alapján.

A színházterem mérete 30 × 14 méter volt.

Az új otthon azért épült, hogy a csepeli szervezett munkásság számára oktató- és színi előadásokat rendezzenek, és olyan helyet teremtsenek, ahol a dolgozók tanulási és szórakozási lehetőségeket egyaránt találnak. Fontos szempont volt az is, hogy a munkanélkülieknek ne kelljen az utcán tölteniük az idejüket.

Az ötvenes évektől a Munkásotthon fokozatosan a művelődés házává alakult, és a rendszerváltásig elsősorban a Csepel Vas- és Fémművek dolgozóinak kulturális igényeit szolgálta. A hatvanas évekre ezek az igények már túlnőttek az épület adottságain, így felmerült a bővítés és korszerűsítés szükségessége.

1944. július 27-én amerikai–angol bombatámadás érte a Munkásotthont, amely az utcafronti részt megrongálta, de az épület többi része menthető volt.

A mai, modernizált épület születése

1963-ban, a Csepel Művek forrásaiból és állami hozzájárulásból megkezdődött a Munkásotthon öt évig tartó újjáépítése. A kivitelezést a BUVÁTI (Budapesti Városépítési Tervező Iroda) végezte. Az új arculatot kapott, kibővített épületegyüttest – amely két telken, összesen 5400 négyzetméteren állt, és felújított formában megőrizte az eredeti színháztermet – 1968. november 4-én adták át.

A ház fenntartásának és működtetésének költségeit továbbra is a Csepel Művek biztosította. A Munkásotthon történetének egyik fontos tanulságát Drucker Tibor, az intézmény egykori igazgatója így fogalmazta meg: "A szüntelen útkeresés a Munkásotthon természetes állapota, hiszen elválaszthatatlanul kapcsolódik a mindig megújulni vágyó ember igényeihez – ez a válasz a jövő kihívásaira is".

A Munkásotthon lelkes patrónusává vált Ráday Mihály, a főváros építészeti, ipar- és képzőművészeti értékeinek szakavatott ismerője. Közbenjárására Budapest Főváros Közgyűlése 1999-ben védetté nyilvánította az épületet (19-1279/99. sz. határozat).

A Csepeli Munkásotthon több, mint 100 éve szolgálja a kultúrát és a közösséget – olyan értékeket őrizve és teremtve, amelyek generációkat kötnek össze.

A 2021-ben elnyert Csepel Örökség Díj és a 2024-ben odaítélt Budapestért Díj nemcsak a múlt iránti tiszteletet, hanem a jelenben végzett kitartó, minőségi munka elismerése is. Ezek a díjak megerősítik: a Munkásotthon ma is ugyanazzal az elhivatottsággal áll a csepeliek és a főváros kulturális életének szolgálatában, mint 100 évvel ezelőtt.